Mindig is utáltam az egyenruhás szervezeteket. Ez volt kisdobos, úttörő és katona koromban is. Nem szeretem, ha valaki parancsokat osztogat nekem.
A gimnázium befejezése után rögtön felvettek az egyetemre és augusztus végén bevonultam katonának a MOM művelődési házban. Velem együtt több száz előfelvett ácsorgott és üldögélt tanácstalanul. Már ekkor megcsapott a személytelenség és a várakozás szele. Kora délután lezötyögött velünk a vonat Hódmezővásárhelyre. Kicsit olyan lehetett az érzés, mint amikor az embert haláltáborba viszik. Nem tudja mi vár rá, nem tehet semmit és tudja, hogy a dolog bekövetkezik. Az első dolog a laktanyában a fodrászhoz vezetett, ahol nullás géppel lenyírták a hajunkat. Utána kaptunk gyakorló ruhát, használt bakancsokat és egyéb felszereléseket. Viszonylag gyorsan átlátva a helyzetet a körletekbe érve a szoba legvégében olyan ágyat kerestem, amit az ajtóból alig lehetett látni. Ilyen módon elég sokáig név nélkül tudtam maradni, ebben a pocsék világban.
Az első hónap a szopatás, szívatás keveréke volt. Hajnalban üvöltésre keltünk, rohangálás, a stoki (kis négyzet alakú sámli, amire a ruhát kellett hajtogatni) felborogatása, az ágy felborogatása. A reggeli torna alatt félmeztelenül bakancsban kellett körbefutni a gyakorló teret. Utálok futni hosszú távot, ezért egy idő múlva megtanultam sunnyogni itt is. Ez volt az első tulajdonságom, amit a katonaságtól kaptam.
A katonaság második jótette a kenyér minden korlát nélküli zabálása, amely az egy év alatt legalább 5-6 kg súlyfelesleget hozott rám. Ez annak köszönhető, hogy a kaja mindig kevés és pocsék volt, ezért mindenhez kenyeret ettünk. Még a kenyérhez is.
Délelőttönként elméleti kiképzést kaptunk az éppen aktuális kiképzőtől.
Jánoska hadnagy
Jánoska hadnagy, a századparancsnokunk, aki azzal dicsekedett, hogy a tiszti rangfokozat egyúttal a tanári diplomát is megadta neki gyakran volt elméleti kiképzőnk, de ennél cifrább teremtmény volt. Hirtelenszőke, nevetséges bajusszal. Jánoska hadnagy kora katonaságának tipikus, infantilis, ravaszkodó, lusta, fiatal, szerencsétlen és hülye képviselője volt. Egyszer lebukott, amikor a laktanyából kimenve két vödör lopott festéket próbált kicsempészni. A korábban meglévő és eredendően bennem lévő tisztelet az idősebb és magasabb rangúak iránt végképp elfoszlott. Jánoska egy pitiáner tolvaj volt.
A mi szakaszparancsnokunk
Néha a mi szakaszparancsnokunk volt a kiképző, egy hivatásos őrmester, akinek nem láttam olyan napját, amikor nem lett volna már délelőtt részeg. Rendszeresen megtette, hogy reggel beosont a század szintre, megkérdezte, hogy a hadnagy elvtárs bent van-e és annyit mondott, hogy a telephelyen lesz. Az ilyen napon már nem láttuk többet. Egyszer voltam a telephelyen én is, mert arra volt dolgom. Akkor láttam, hogy nincs ott semmi, csak teherautók, néhány sofőr és pia.
Alkalmanként a harmadik szakasz parancsnoka egy őrmester volt a kiképző. Korábban normális pali lehetett, de a hadsereg hivatásos gonosszá tette, ami a mások szívatásában merült ki.
Dabis szakaszvezető
Dabis civilben kocsikísérő volt. A második szakasz parancsnoka, amikor a kis őrmester nem volt ott, márpedig ő szinte sose volt ott. Dabis sorkatona volt, korábban vonult, mint mi és később szerelt le, ezért gyűlölt minket. Ravasz, de ostoba, műveletlen tuskó volt. A kiképzés egyik része az volt, amikor minden katonának kellett magáról jellemzést írni. Mi érettségizett és egyetemre felvett srácok megírtuk, amit gondoltunk és amikor kitettük az asztalra a kis füzeteket megtaláltuk Dabis füzetét. Azon vihogtunk, röhögtünk, hogy Dabis nem tudta leírni a saját nevét rendesen és láthatólag az írás-olvasás nehezére esett. Ekkor - kb egy héttel bevonulás után - minden tiszteletünk megszűnt a kövér, ostoba disznó iránt. Dabist el kellett viselnünk. Mivel az ajtó melletti ágyban alul aludt sajnos a felette lévő srácot kikészítette lelkileg, akit karácsonyig leszereltek.
A péklegény
A seregben aki korábban bent van rangidőse a később jövőknek, ez a szabály. A szakasz rajokra oszlik és a mi rajparancsnokunk egy alacsony, vézna, 50 kg-os péklegény volt. Jó szándékú,kicsit buta srác volt, de bírtuk és ahol lehetett segítettük. Gyakorlatokon, sokszor kérdezte tőlünk, hogy mit is kell csinálni, mi pedig mondtuk neki, ezért a mi rajunk gyakran jól szerepelt. Ebben a rajban olyanok voltak, mint én. Ma a BME egyik tanszékvezetője volt az a srác, aki a páncéltörőt vitte vagy a géppuskát, ki tudja.
Én voltam a raj toronylövésze, hiszen a rajokat elméletileg páncélozott harcjárművekben szállították egyik helyről a másikra a csatatéren, vagyis PSZH toronylövész voltam, mert viszonylag alacsony voltam és befértem a toronyba. Ennek volt egy előnye, nem volt géppisztolyom csak egy pisztolyom, igaz azt sohasem kaptam kézbe. viszont ez a beosztás megkímélt néhány egyéb kellemetlenségtől is.
Szívatás
Az első időszak tipikus szívatásai voltak, hogy kilocsoltak a folyosóra egy fél doboz mosogató szert, majd ráöntöttek egy vödör vizet. Addig kellett mosni a padlót, amíg habzott az anyag, azaz sokáig. A buditakarítás is jó alkalom volt arra, hogy alázzanak minket, bár azt takarítani kellett - ma már belátom. Eleve a vizesblokk pocsék volt, ritkán volt meleg víz, de borotválkozni rendszeresen kellett reggelente, így megtanultam hideg vízben borotválkozni - máig így teszem. A stoki borogatása, a ruhák szekrényből való kirángatása és földre dobálása rendszeres volt az elején, majd az első hónap után nagyjából lecsendesedett.
Tüke
Ez a pincér gyerek volt a legnagyobb szemétláda a haverjával együtt, akit akkoriban ismertem. Pincér volt az istenadta. Nem volt hülye, mint Dabis, intelligens volt, de szerette az előfelvett katonákat szívatni. Aki nyuszi volt azt mind szívatta. Nincs közvetlen élményem hozzá. Firtha Feri barátom talán többet tudna róla mondani, de alapvetően egy pocsék alak volt.
Miután vége lett az alapkiképzésnek és felavattak minket katonának, akkor egy kicsit megváltozott a világ. Az avatásra szüleim eljöttek Budapestről Hódmezővásárhelyre és ekkor mozdulhattunk ki először a laktanyából a városba kimenőre.
A helyzet ettől kicsit megváltozott, de azért siralmas volt továbbra is. Ettől kezdve lehetett szolgálatot adni. A szolgálat vagy konyhát, vagy a századszintet vagy pedig az őrséget jelentette.
Század szolgálatot csak kiváltságosak adhattak
Szinte sohasem voltam szolgálatban a század szinten, mert azt csak a jól fekvő katonák adhatták, mivel az kényelmes szolgálat volt. A században volt két színészünk is, akiket presztízs miatt a parancsnokok megtették írnokuknak, és természetesen az előnyös beosztásokat is ők kapták. Az írnokok szinte minden héten elmehettek eltávra, mi többiek csak alkalmanként. Én például 6-7 alkalommal voltam otthon egy év alatt. A századszintű szolgálattal együtt járt, hogy ugráltathatták a katonák a többieket, de ez azért nem volt jellemző. Mi előfelvettek nemigen szívattuk a többieket, vagy csak akkor, ha ránk parancsoltak, de akkor is szabódtunk.
A konyhaszolgálat volt a legpocsékabb
A konyhaszolgálat volt a legpocsékabb minden közül. Hajnal fél ötkor kellett kelni, le a konyhába, majd rengeteg kenyeret felvágni, zsíros szalonnákat, szalámikat vagdosni, teát kotyvasztani, tejet kitölteni. Láttuk, hogy ami ott megy az tulajdonképpen a pocsékolás és a lopás. Igen, mindenhez a kenyeret adták, hogy a katonák jól lakjanak. A reggeli kiszolgálása után azonnal elkezdtük az ebédet csinálni. Ebédre leggyakrabban valami krumplit csináltunk, mert az volt a legegyszerűbb. A krumplihámozáshoz egy gépet használtunk. A krumplihámozó gép belsejében érdes kövek voltak. A gépbe beledobáltuk a krumplit és elkezdtük forgatni. Az érdes kövek lemarták a krumpliról a héjat, vele együtt a krumpli jó részét is. Persze a héj egy része továbbra is rajta maradt. Ezzel együtt azonban gyorsan meg tudtunk pucolni vagy egy mázsa krumplit és abból elkészülhetett az ebéd.
Ebéd után mosogatás, majd a vacsora előkészítése. A vacsorát azonban már a következő csapat adta. Minden 24 órás szolgálat után elvileg egy nap pihenés volt, de azt gyakran nem tudtuk kivenni, de ez már egy másik történet.
Kukorica hántolás ősszel
Abban az időben a katonaságnak is feladata volt az, hogy segédkezzen a betakarításban és egyéb mezőgazdasági munkákban. Ezért egy októberi napon felmásztunk egy Csepel teherautó platójára és Hódmezővásárhelyről elutaztunk a Nyírségbe különböző mezőgazdasági munkákat végezni. A Nyírségben alma van, tehát először almát szedtünk. Azt pár napig csináltuk, majd egyik este el kellett menni a kukoricát hántolni. Ez egy gép, amibe bele kell önteni a kukoricacsöveket. A gép leszedi a kukorica leveleket a csövekről, majd a csövek átkerülnek egy másik helyre és a csövekről a kukorica szemeket leszedi a gép. Pocsék meló volt, nagy zaj és ott kellett állni és figyelni, hogy ne kerüljön olyan cső az egyik gépből a másikba, amin még van levél. Késő volt, mire véget ért a műszak. Akkor teherautóval visszavittek a táborba, ahol csekély fűtésű helyiségben emeletes ágyakban aludtunk. A helyiek azt mondták, hogy a nyáron itt címereztek az egyetemista lányok és fiúk is és volt bulizgatás. Elképzeltem és ilyenkor néhányan megpróbáltunk keresni egy nyitva tartó helyet, ahol némi szórakozáshoz juthattunk volna, de erre nem volt lehetőség. Miután letelt a már nem emlékszem, hogy hány hét felpakoltak a teherautókra és elindultunk hazafelé. Közben elkezdett esni a hó és én addigi életemben nem fáztam annyira, mint ott és akkor.
Éjfélkor Karácsonykor az Őrségben
Amiben leggyakrabban volt részem a 24 órás őrség. Őrségben két pozíció volt: támlás, aki az őrszoba előtt áll és minden arra járót megállít, mert az őrségre csak az őrparancsnok engedélyével lehetett bejutni. Egyszer megszívatott engem a zázszlóalj parancsnokunk helyettese, mert határozott léptekkel jött az őrszoba felé. Mivel ismertem, ezért be akartam engedni, de mikor közel volt már eszembe jutott, hogy a szabályzat szerint meg kell állítanom, ezért bizonytalanul mondtam neki, hogy álljon meg. Mire megállt és leszidott, hogy máskor korábban állítsam meg. Sokszor voltam támlás őr az ősz folyamán. Általában két-három órát álltunk kint, utána ugyanannyi pihenő volt egy pocsék priccsen. Az őrszobában volt a fogda is. A fogdában lévő priccsek annyiban különböztek az őrség fekvőhelyeitől, hogy azokon nem volt műbőr bevonatú párna csak fából voltak.
A tornyokban is kellett őrséget adni. Elvileg a toronyőrség komolyabb volt. Ott is két-három óránként ment a váltás. Fel kellett mászni a toronyba, majd ácsorogni bent. A toronyban sötét volt, a környék kint elvileg meg volt világítva, de valójában sohasem láttunk semmit a külvilágból. A laktanyában az a hír járta, hogy egyszer egy toronyban ülő katona annyit játszott a géppisztolyával, hogy az elsült és véletlenül előtte a szomszéd toronyban ülő társát, vagy saját magát - ezt soha nem lehet megtudni. Az őrségben éles lőszer volt betárazva és persze mi, akik szinte sohasem sütöttünk el fegyvert, ez azért kellőképpen nyugtalanító volt, de mivel a lőszer sohasem került a fegyverbe, ezért aztán csak teher volt.
Karácsony estéjén toronyőr voltam. Kint mínuszok, bent a kályha tetején ültem vastag kabátban. Azon az éjszakán nagyon megfáztam, felment a lázam 39 fokra, talán tüdőgyulladásom is volt, ezért aztán az ünnepeket az ágyban töltöttem. Mire vége lett a karácsonyi három napnak, utána nagyjából már jól voltam. Így ünnepeltem a Karácsonyt és Szilveszterkor hazaengedtek.
Kimaradásom
Ahogyan korábban írtam nem sűrűn jártam haza, viszont néhányszor a városba kiengedtek. Valójában Hódmezővásárhelyen nem volt semmi látnivaló, csak egy strand, ami csak nyáron volt nyitva, néhány kocsma és egy éjszakai szórakozóhely. Hírből hallottam, hogy két társunk Fendle Feri és a haverja éjszakánként kimennek a városba és jókat mulatnak. Tudtam, hogy Feri onnan származott, ezért egyszer én is kimenőre menve megpróbáltam megtalálni őket, de sajnos nem jártam sikerrel. Ilyen módon este 10 óra tájban az éjszakai mulatóban kötöttem ki és egy-két sör és egy-két feles után semmi kedvem nem volt visszamenni a laktanyába. Persze a VÁP jött, igazoltattak és visszavittek. Ekkor az őrszobán a fogda priccset is megtapasztaltam, de mivel nem csináltam igazából semmi rosszat, ezért másnap kiengedtek és csak kisebb büntetést kaptam. Egy hónapig nem mehettem haza.
Várakozás - riadó
A katonaságnál a leggyakoribb állapot a várakozás volt. Valamire mindig vártunk, amit beharangoztak, hogy lesz és általában mindig később lett, mint amire számítottunk, amikor pedig eljött az idő, akkor lassabban, rosszabbul, pocsékul sült el minden, amit korábban flottra, harciasra és azonnalira terveztek.
Egy éjszaka riadó gyakorlat volt, megtámadt az ellenség. Hideg téli napon. Hülye ez az ellenség? Persze lefekvéskor más suttogták, hogy riadó lesz, ezért senki sem vetkőzött le és mindent összekészítettünk. A riadó megvolt hajnal négykor és nekem a többi toronylövésszel a jármű telephelyre kellett mennem. Az ezrednek 15 percen belül el kellett volna hagynia a laktanyát és eljutni egy bizonyos pontra. Én a riadó után kb 5 perccel értem a mi kocsinkhoz. A sofőr ott várt, a kezembe nyomott egy poroltót és utasított, hogy másszak fel a PSZH tetejére. Legnagyobb meglepetésemre a motortér nyitva volt és a sofőr rövidesen egy gázlángot gyújtott a motor alatt meg. Azt üvöltötte, hogyha kigyulladna a motor, akkor oltsam el a poroltóval. Erre azt gondoltam, hogyha kigyullad én leugrok a tetejéről és biztonságos távolságból nézem, ahogyan porrá ég az egész zöldre festett rozsdahalmaz. Egy idő múlva - kb. 10 perc beröffent a motor és elkezdte melegíteni a sofőr. Hála istennek nem kellett tüzet oltanom - gondoltam magamban. Közben telt múlt az idő és a telephelyen egy KAMAZ teherautó próbálta behúzni a többi teherautót, de fél óra után még csak néhány indult el. Több PSZH sem működött. Háromnegyed óra után lefújták a riadót. A sereg még mindig a laktanyában volt és háború esetén mi lettünk volna a hadifoglyok.
Hadgyakorlatok
Voltunk téli hadgyakorlaton. Ez a játékháborúzás alapvetően nem volt rossz, mert legalább kimozdultunk az unalmas darálós hétköznapokból és esetleg egy kis kalandban is reménykedhettünk. Amikor egy hadseregtest elindul gyakorlatra, az a szervezetlenség, a káosz és a fejetlenség minden jelét mutatja.
A harceszközök felpakolása a vonatra körülbelül fél napig tartott. A katonáknak - beleértve a nyuszikat is (mi voltunk a nyuszik) hajnalban keltették és ki kellett menni a pályaudvarra hidegben, de meg kellett várnunk, amíg a harceszközök felkerülnek a vonatra és csak utána szállhattunk be a marhavagonokba. Január eleje révén döngtek a mínuszok, de azért nem volt olyan nagy tragédia, mert a marhavagonokban volt egy kis fafűtéses kályha és nem fáztunk nagyon. Nem utaztunk túl sokat, és kiszálltunk egy pályaudvaron - már nem emlékszem, hogy hol. Arra azonban emlékszem, hogy egy erdő mellett, ahol egy sátortábort állítottak fel mások. Az lett a körzet, ott laktunk pár napig. Sütött a nap és megkaptuk a feladatainkat. Hamarosan kimentünk a PSZH-kal a mezőre, ahol azt a parancsot kaptuk, hogy a magunkkal vitt szerszámokkal ássuk be a PSZH-kat a földbe, hogy csak a torony látszódjon ki. A PSZH körülbelül akkora, mint egy nagyobb limuzin, de két és fél méter magas. Megmutatta a századparancsnok, hogy hova ássuk be a járgányt. Ehhez a talajból ki kellett volna szedni megfelelő mennyiségű földet. Mivel a talaj fagyos, sziklás volt, ezért az ásóink, lapátjaink erre alkalmatlanok voltak. Egy idő múlva jöttek tűzszerészek és robbantottak egy gödröt. annak estünk neki a szerszámokkal. Szikrázva sütött a Nap, lehetett mínusz 2-3 fok, de trikóban ástunk és szakadt rólunk a víz. Végül is a járgányt belevittük a gödörbe. Háború esetén nyilvánvalóan szétlőtték volna pillanatok alatt, mert a gödör nem volt túl mély és hiába halmoztuk fel előtte a kiásott kilapátolt köveket, sziklákat, nem csak a torony látszott ki, hanem annál jóval több.
Éjszaka a mínuszok ellenére jól lehetett aludni, mert a katonai hálózsákokba teljesen begubózva, azt belehelve jó meleg volt belül. Talán ez volt az egyetlen olyan eszköz katona koromban, amelyikre azt tudtam mondani, hogy profi és a céljának teljesen megfelel.
Az egyik alkalommal törzsvezetési gyakorlat volt, ami azt jelentette, hogy a tisztek tanulják, hogy mikor és hova kell vinni az autókat. Én és társaim az ellenséget játszottuk, ezért hajnalban kivittek minket egy Csepel teherautóval a terepre. Engem konkrétan vagy fél óra zötykölődés után tettek ki a mezőn egy bádog doboz, benne egy olajos rongy és némi kis olaj, nomeg egy lapát társaságában. A parancs az volt, hogy gyújtsam meg majd az olajat a dobozban és annak lángja majd jelzi, amikor jön az ellenség, hogy hol vagyok, mert én éppen egy "ellenség" vagyok, aki mellett el kell hajtani. Minek a lapát? Ha kigyulladna a mező. Ez volt reggel nyolc óra tájban, mert már világos volt. Én ott ácsorogtam a bádogkübli mellett és az ég világon nem történt semmi. Elmenni nem lehetett, leülni nem lehetett, csak várni, hogy történjen valami. Egy idő múlva elkezdtem fázni és meggyújtottam az olajat a külbliben. hátha annak melegétől majd nem fázom annyira. Sajnos a láng kicsi volt és kevés meleget adott. egy idő múlva a láng fölé álltam és a kabátomból sátrat formálva úgy álltam, hogy a meleg, füstös, olajos, büdös levegő felfelé szállva bemenjen a kabát alá és így melegítsen fel. Órák teltek el, miközben topogtam, fagyoskodtam. Körülbelül délután három óra lehetett, mert a tűj szürke volt és a nap sem akart előbújni, amikor egy domb takarásából előbukkant egy PSZH, felém vette az irányt, majd elhúzott mellettem. Körülbelül háromnegyed óra múlva ugyanabból az irányból megjelent a reggeli Csepel, és leszóltak, hogy oltsam el a tüzet, dobjam fel a cuccokat és szálljak fel. Felmásztam a teherautó hátuljára. Már többen is üldögéltek ott és ment a poénkodás. Kérdeztem, hogy nincs-e valami meleg tea, mert azért szokás volt, hogy ilyenkor a konyhások kiküldenek a katonáknak ilyesmit és a választ meg sem várva egy üvegpalackot megfogtam, amiben teának látszó folyadék volt. Meghúztam az üveget és azzal a lendülettel köptem is ki. A palackban petróleum volt, pont olyan, amit a nap folyamán őriztem. Óriási röhögés volt és egész estig petróleum szagú volt a szám.
Egy másik hadgyakorlaton - ekkor már tavasz volt szintén kirakta a mezőre egy domb aljába, hogy ha jönnek a harckocsik és át kell menniük a mellettem lévő úton állítsam meg a forgalmat. Ezen a szép tavaszi napon semmi dolgom nem volt, mert a harckocsik végül nem jöttek, de én feküdtem a fűben és egy darab fát kezdtem el faragni. Egy női alakot faragtam ki, a feje tetején álló méretes pénisszel. Körülbelül ennyi lett az én szobrász pályafutásom.
Hegyi kiképzés
Második alkalommal hegyi kiképzésre mentünk Rezibe.Ez a kis falu Zalaegerszegtől van kb. 20-30 km-re. Nagyon szép vidék dombokkal, völgyekkel, erdővel. Az út másfél napig tartott a szokásos marhavagonokban, mert a személyvonatoknak mindig elsőbbségük van a vasúton. A szerelvény többször vesztegelt a nyílt pályán és volt olyan alkalom, hogy az alkoholista zászlósra várt az egész vonat, mert annyira rosszul volt a pia hiányától, hogy le kellett menni a nyílt pályán veszteglő vonatból a pálya melletti falu kocsmájába piálni. A kiképzés az elején tetszett, mert lengőhídon mentünk át, hegyet másztunk fegyverestől és felszerelésestől, bujkáltunk az erdőben, tehát teljes indián kiképzés lehetett volna.
Szalmonella
Sajnos a második napon belázasodtam. Reggel arra ébredtem, hogy 40 fokos a lázam és alig tudok vánszorogni. Elkúsztam a gyengélkedőre. Megmérték a lázam, bedugtak az ágyba és nyomták belém a lázcsillapítót. Ettől fogva az én hegyi kiképzésemnek annyi volt. Voltunk még néhányan hasonló helyzetben.Azt gondoltam, hogy megfáztam az előző napon, mert izzadtunk mint a ló és nem volt túl meleg. Székletmintát vettek tőlünk és két-három nap múlva kiderült, hogy szalmonella fertőzésünk volt. Ez azt jelentette, hogy nem mehettünk vissza a körletbe, mert fertőz. Pár nap után vége lett a hegyi kiképzésnek és mentünk vissza a laktanyába a szokásos marhavagonokban. Addigra a lázam is elmúlt. Hét vége lett és pihentünk. Hétfőn reggel üzentek a gyengélkedőről, hogy azonnal vonuljunk le, mert fertőzünk és el kell különíteni minket a többiektől. Innentől kezdve egy másfél hónapos üdülés várt rám. Minden két-három napban adtunk kakit, amit elvittek elemzésre és mivel a szalmonellát ki lehetett mutatni, ezért ilyenkor még maradtunk. Adtak mindenféle gyógyszert és nem szabadott enni olyat, ami táplálta a szalmonellát, de persze délutánonként mi azért kiszöktünk a büfébe és vettünk habos-babos süteményeket, hogy a szalmonella hízzon.
Ez alatt az idő az ultit mesteri fokra fejlesztettem és megtanultam bridzselni is. Elütöttük az időt. A többiek közül néhányan egy idő múlva tünetmentesek lettek és vissza kellett menniük a körleteikbe. Én és egy társam voltunk az utolsó mohikán. Végül engem felvittek a Honvéd kórházba Budapestre és ott valami marhaölő gyógyszerrel ölték ki belőlem egy hét alatt a szalmonellát.
Mikor a kórházból visszamentem a századparancsnok, akit akkor már két hónapja nem láttam azzal fogadott, hogy most már elég a lógásból és egyébként nincs kimenő. Mivel ez május elején volt, ezért azt gondoltam, hogy nem számít, úgyis mindjárt itt a vége a katonaságomnak.
A hosszú üdülésemnek lett még egy következménye, letiltottak a konyhai szolgálatról, így ezt lényegében megúsztam. Ekkortól már csak őrségbe mehettem szolgálatra ezért volt olyan hónap, hogy szinte minden második nap őrségben voltam.
Beszarás
A nyár a katonáéknál is a nyaralás időszaka és természetesen volt olyan időszak, amikor minden valamire értékelhető tiszt szabadságon volt. Ennek ellenére a kiképzésnek és a foglalkozásoknak mennie kellett. A mi szakaszparancsnokunk - tudjátok, aki eltűnt egész napra. Dabis, és Tüke vitte a századot gyakorlatra a nyuszidombra. Nyuszidombnak neveztük a laktanya mögött lévő több kilométer hosszúságban elterülő mezőt, ahol soha sem volt semmi, csak birkák és néha szalmabálák. Szóval kivonult a század a három nagy tudású magasan kvalifikált parancsnok vezetésével és mire jó messze értünk a laktanyától, addigra megszületett a döntés a gyakorlatról. A századot kivezényelték egy szénaboglya laktanyától nem látható oldalára, ahol parancsba adták, hogy heveredjünk le. A századnál a korábban említett Fendle ferit és egy másik katonát elküldtek a helyi kocsmába azzal a paranccsal, hogy hozzanak pálinkát, sokat. Kb. egy óra múlva visszaért a két jómadár az anyaggal - persze bennük is volt töltés. A hozott körülbelül két liter pálinkából jutott a század több tagjának egy-egy korty, de elöljáróink mintegy másfél-két óra alatt elpusztították a javát. A legtöbbet Dabis, akkor már szakaszvezető vette magához. Berúgott, mint állat és miközben négykézlábra próbált emelkedni szabályosan beszart. Igen, beszart! Undorító volt. A másik két parancsnok is részeg volt, de azért tudtak magukról. Kiadták a parancsot, hogy menjünk vissza. Addigra már a laktanya összes tisztje elment haza. A csapat vánszorogva ment vissza. Ketten vonszolták a beszart részeg szakaszvezetőt, akit aztán felrángattak a szobájába. A palinak iszonyatos másnapja volt, mert reggel felkeléskor nem mászott ki az ágyból. Úgy ahogy volt szaros ruhában hevert az ágyban. Másnap reggel sorakozónál Jánoska hadnagy kérdezte, hogy hol van Dabis elvtárs. Mi azt válaszoltuk, hogy a körletbe. A parancsnok belépett, meglátta, hogy mi van, kifordult és valamit röfögött. Sajnos Dabisnak különösebb baja nem lett, de onnan méginkább megvetettük.
Gitározás
Számomra a kitolás és a napi szivatás ellen az volt a menekülés, hogy lehozattam a szüleimmel az akusztikus gitáromat korábban és azt engedéllyel tároltam a szekrényemben. Amikor volt szabadidő délután, akkor pedig játszottam rajta. mivel nem tudtam tábortűz melletti dalokat énekelni, ezért csak improvizációkat játszottam ,illetve néhány általam szeretett számot. például Led Zeppelin számokat is. A századból többen hallgattak engem, illetve együtt lógtam többekkel. Életre szóló barátság is köttetett például Firtha Ferivel. Ahogy haladt előre az idő, összehaverkodtam a zászlóalj írnokával és egy idő múlva a szabadidőben az írnoki szobában sunnyogtam, így a napi szivatásokból kimaradtam. Az egy megnyugvás volt, mert az írnokoknak mindig egy kicsit mindenből több jutott és végül is elviselhetővé tette a katonáskodást.
Konklúzió
A katonaság megtanított sunnyogni, a parancsokat elszabotálni, türelmesen várakozni órák hosszat, a mocskot megszokni és büdösen járni, a zöld konzervekből kipiszkálni a rossz részeket és a maradékot megenni és rájönni, hogy egy ilyen szervezetben senkik és semmik vagyunk, nincs önálló akaratunk és tulajdonképpen nem is számítunk.
Szóval a sorkatonaság nem a hősiességről, nem a férfiasságról, nem az alakiságról, nem a gondolatokról és nem a cselekvésről szól. Ez csak a filmekben van így.