A történet
1989 környékén húztam először egy használt síbakancsot a lábamra. Magyarország keleti végén a szlovák határtól pár méterre, egy rövidke kis sípályán csúszkáltam egy délutánon keresztül. Minden kölcsön volt. Rá egy hónapra egy nagyobb társasággal elindultunk a Chopok-ra, a Magas Tátrába. Ott egy fél napig csúszkáltam néhány instrukció birtokában, majd utána a társaság elindult a tetőre. Amikor felértem és lenéztem a lejtőre kissé berezeltem. Délután 3 óra körül lehetett. A többiek indultak lefelé és perceken belül mindenki eltűnt előlem. A pálya az addigiakkal ellentétben buckás és meredek volt. Nem részletezem - másfél órát jöttem le és nem élveztem. Utána indultunk haza Budapestre.
A következő síelési alkalom 2004-ben volt Ausztriában. Véletlenül kaptunk egy lemondott szobát és a korábbi - vagy tizenöt évig fel nem vett bakanccsal és kölcsön léccel, kölcsön felszereléssel mentem. A társaim adtak nekem néhány jó tanácsot, majd elmentek síelni és én egyedül róttam fel-le utakat. Minden nap egyre jobban fájt a lábam a régi, rossz bakancstól. Az utolsó napok egyikén, amikor már úgy éreztem, hogy egy kicsit tudok síelni, óriásit estem a lejtő aljában. Úgy döntöttem, hogy elegem van a síelésből és az utolsó két napon már nem mentem fel a pályára.
A síelés szerelme csak 2010-ben kapott el. Szlovákiában, Donovalyban folytatódott a pályafutásom. Ekkor lényegében újrakezdőként léptem pályára, szintén kölcsön szereléssel, de a bakancsot még itthon felpróbáltam a síléceket is kipróbáltam és vagy két napig egy síoktató (Tóth Béla) oktatott a síelés rejtelmeire. Két nap után már önállóan is mehettem síelni a Szamárdombra és még abban az évben fellátogattam a Nova Holára, addigi pályafutásom legmagasabb és legmeredekebb pályájára.
Hála a jó égnek, azóta minden szezonban legalább három alkalommal tudtam menni síelni és most már elmondhatom magamról, hogy meredekebb és nehezebb pályákon is le tudok jönni biztonságosan. Az esés csak akkor következik be, ha elbízom magamat. Az viszont büntet, de erről majd később...
Az érzés
Mi a jó abban, ha emberek veszélyes helyekre mennek fel nagy hidegben, aztán pár másodperc alatt lecsúsznak kevésbé veszélyes helyekre?
A síelés egy sport, mozgás, örömforrás, szerelem. Ilyenkor megküzdünk a heggyel, elfáradunk és mosolygunk.
Aki még nem volt jól felöltözve, melegen a mínusz fokokban, a szikrázó napsütésben, a hóval lepett hegyek között az nem is érti.
Ez a kihívásról is szól. Olyat teszek meg, amit azelőtt még sohasem. Olyan sebességgel megyek, ahogy azelőtt még sohasem.
Baromi jó érzés, amikor siklok le a havas pályán, a szél belecsap az arcomba, koncentrálok a következő fordulóra, hideg van mínusz 5-6 fok, de szikrázó napsütés és tudom, hogy ezen a lejtőn le fogok menni, esetleg kicsit nagyobb sebességgel, mint korábban, de mindenesetre biztonságosan, egye jobban kicsiszolt mozdulatokkal.