Katonaság utáni fények
A katonaság végén 1981 augusztusában leszereltem. Emlékszem arra, hogy mentem valahová a Baranyai útcai játszótéren keresztül és a világ elviselhetetlenül színes volt. Szinte világított a nap a szemembe és alig bírtam ki hunyorgás nélkül. A katonaság sivársága, szürkesége után szembejöttek a nyár színei, a forróság, az élet. Ez az érzés persze viszonylag gyorsan elmúlt, de aztán jöttek még olyan élmények, amelyek örökre megváltoztatták a világról alkotott nézeteimet.
Nyugat-Európa kulturális sokk
1983 nyarán lehetőségünk volt párommal Adival elutazni Interrail igazolvány segítségével egy hónapra Nyugat Európába. Ez az igazolvány - amely akkoriban 8000 Ft volt - lehetőséget adott arra, hogy egy hónapon keresztül másodosztályon oda utazzunk, ahová akarunk Európa - beleértve Nagy Britannia - összes vonatán. Az esetleges helyjegyet meg kellett venni. Az összeg mellesleg kb. két havi átlagbér volt, de ha ilyen lehetőség nem lett volna, akkor ennek a pénznek a többszörösét kellett volna kifizetni egy ilyen útra. Úgy terveztük, hogy két hétig Nagy Britanniában, Emma nénémnél lakunk, majd két hétet Párizsban.
Ez a történet mindazoknak tanulságos lehet, akik 1990 után kezdték a világot megismerni.
Felszálltunk Budapesten a vonatra. A határon Hegyeshalomnál a vasút megállt és vesztegelt egy ideig a pályán. A vasút két oldalán határőrök géppisztollyal a kezükben ácsorogtak. Két kiskatona és egy tiszt ment végig a vonaton és végezte az útlevél ellenőrzést. Ez kb. 1-1,5 órán keresztül tartott. Mivel volt útlevelünk, volt meghívólevelünk - amiben garantálták, hogy kint eltartanak minket a megadott időig (!), ezért nem volt probléma. Bécsig az a hihetetlen érzés fogott el, hogy már a szabad nyugaton vagyunk. Bécsben figyelni kellett arra, hogy azokban a kocsikban legyünk, amelyek továbbmennek Párizsig. Az út odáig hosszú és nem túl érdekes volt. Párizsban át kellett szállni arra a vonatra, amely Angliába vitt minket a csatornán át. Nem taglalom sokáig. Doverben kiszállítottak és az Immigrant office kezdett kérdezősködni utunk céljáról és arról, hogy meddig maradunk. Mivel az angolt csak ugattam akkor még, nem sokat értettem, de megmutattam a meghívólevelet és végül bepecsételték a megfelelő időt és mehettünk tovább. Amikor kiszálltunk Emi néném várt minket az állomáson és elvitt minket Margate-be egy kis dél-angliai városba. Természetesen sok mindent megtapasztaltunk, azt majd Emi nénémről való postomban mutatom be. Egy pár napig fuvarozott minket a környéken, és megmutatta a várost és környékét. Mivel dolgozott, ezért nem sok ideje maradt ránk és így sokszor mászkáltunk a városban magunk is.
Az első sokk akkor ért, amikor önállóan bementünk egy boltba és ott "darling"-nak szólított az eladó minket. Ez magyar tükörfordításban kedveset jelent, de ezt akkor még nem tudtam, hogy arrafelé szinte mindenkit így szólítanak - valóban kedvesen. Ahhoz votunk hozzászokva abban az időben, hogy ha egy boltba bement az ember, az eladók jó ha nem zavarták ki mérgesen, ezért ez teljesen meglepett... Ez a tapasztalat aztán megismétlődött sokszor. Többen is megkérdezték, amikor meghallották az angolunkat, hogy honnan jöttünk. A válaszra mindig a "lovely" volt a reakciójuk a kérdezőknek. Általában azt szűrtem le, hogy az ottani emberek alapvetően kedvesek és nem olyan elutasítóak, mint amit Magyarországon tapasztaltam. A kinti viszonyok annyira tetszettek, hogy egy idő múlva a külföldre szakadt hazánkfiai szokásos affektálását is átvettük - itthon aztán meg is kaptam -, hogy bizonyos dolgokat angolul mondunk. Ilyen volt a "chicken and chips", amit a rántott csirke és hasábburgonya kajára mondtak és mondanak kint. Ma már nem tűnik fel senkinek, de akkor miután hazajöttünk furcsa volt a barátainknak.
Az Interrail igazolvány miatt nyugodtan elutazhattunk Londonba is. Pestiesen szólva London szájbavert és lenyűgözött. Kétszer mentünk fel Londonba és mind a két alkalommal a város másik részét jártuk be. Nem volt egyszerű a történet. Láthattam sok olyan helyet, amiről korábban csak hallottam. Azóta többször is jártam Nagy Britannia fővárosában, de ugye mindig az első az első. A rengeteg reklám, a fények és a nyüzsgés valósággal lesokkolt és azt hiszem, hogy a Nyugat végleg a magáévá tett. Mivel ez már több, mint negyven éve történt, ezért részletek nem jutnak eszembe, de az érzés igen. Ott tudtam először elmenni egy olyan utcába, ahol hangszerbolt hátán hangszerbolt volt, persze elérhetetlen áru kütyükkel és gitárokkal.
Az idő második felét Párizsban töltöttük. Párizsban a fő látnivalók teljesen elbűvöltek és más módon hatottak rám, mint az angol vidék. Az érzés szabadabb volt. Szívesen vettem volna részt a kinti nyüzsgésben, szórakozásban, de mindig tudtam, hogy azért én egy kelet-európai szegény gyerek vagyok. Párizsban esett meg, hogy egy fárasztó napi séta közepette lepihentünk a Notre-Dame előtti téren és egyszer csak szembejött velem egy egyetemi évfolyamtársam. Mivel csak látásból ismertem, ezért köszöntünk egymásnak és ment mindenki tovább az útjára.
Hasonló történet volt, amikor találkoztam egy amerikai sráccal, akinek egy teniszütő volt a kezében és rövidnadrágban sétafikált. Szóba elegyedtünk, megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mondtam, hogy Magyarországról. Azt kérdezte, hogy stoppal jöttem-e, mert ő úgy tudja, hogy arrafelé nincsen vonat. Mutatott egy európai vasúttérképet, amelyen Ausztria határánál tényleg véget értek a vasútvonalak. Ő repülővel jött Amerikából. Az útlevele volt nála, a teniszütője és egy hitelkártya, mondván itt úgyis meg tud venni mindent. Ez a találkozás 10 percig tartott, de negyven év távlatából is emlékszem rá.
Újra itthon
Amikor az útról visszajöttünk egy buli volt Tárnok City mellett a borospincéknél és akkor kaptam, hogy milyen idegenül beszélek. Hát igen, mert minduntalan angol kifejezéseket mondtam, de erről később gyorsan leszoktam. Ezekben a napokban egyszer bementem az Astoria mellett lévő cipőboltba - ma már más bolt van ott - és venni akarván egy cipőt odamentem a férficipő részleghez. A boltban rajtam kívül nem volt vevő, de volt vagy négy-öt eladó, akik egy csoportban fecsegtek az egyik sarokban. Miután vagy 10 percig vártam és rám sem bagózott senki, megfordultam és kimentem. Ez volt a különbség az akkori magyar és külföldi hozzáállás között.
Egyetem és esküvő után
1986-ban szintén Emi nagynénémmel voltunk ugyanazon a körúton, mint korábban. Autóval mentünk ki Angliáig. Menet közben megálltunk Németországban egy elbűvölő kis városban, aminek már nem emlékszem a nevére, de a vidéki illatok és a vendéglátás emlékezetes maradt. Angliában kezdtünk és az Interrail igazolványunkat úgy állítottuk be, hogy plusz egy hetet tölthessünk Nyugat-Európában, vagyis kiutazás után. Emi pár napig fuvarozott minket ide-oda, majd utána saját magunk utaztunk. Londonba legalább kétszer felmentünk egy-egy napra. Ekkor voltam először Skóciában is egy napra. Éjszaka utaztunk oda, Edingburgh-ban kiszálltunk a vonatból, egész nap csellengtünk a városban, többek között végig mentünk a Royal Mile-on is, amelynek egyik vége a fellegvár, a másik vége a királyi kastély, majd este vissza Londonba. Másnap még London és utána vissza Margate-be. Ekkor volt Eminek az a férje, aki aztán elkártyázott és elrulettezett egy szállodát, és fennhangon üvöltve zavarta el a nyuggereket a szálloda étterméből, akik nála szálltak meg. Szóval egy ütődött szerb volt.
Egyik nap elutaztunk Brightonba is egy napra. Adinak ott lakott egy barátnője a múltból. Szóval utazgattunk, mert megtehettük...
Megtanultam, hogy Angliában 10-kor bezárnak a kocsmák, csak a szállodák bárjai maradnak nyitva, de részeget ott sem szabad kiszolgálni. Angliában a sörben nincsen plusz széndioxid, ezért nem habzik úgy, ahogyan Európában. A bárban a csapos addig tölti a pohárba a sört, ameddig az el nem éri a pohár karimáját és egy kicsi tovább nem csordul. Ha ennél kevesebbet tölt, azt a vendégek szóvá teszik. Szóval egy kicsit csapost is játszottam kint.
A két hét Anglia után átmentünk Párizsba. Bejártuk a korábban megismert helyeket és pluszban két utat is megtettünk. Vonattal elmentünk a Loire menti kastélyokba világot látni. Meglátogattunk 3-vagy 4 kastélyt, illetve átmentünk vonattal Frankfurtba (Frankfurt-am-Main), mert tudtuk, hogy ott lehet olyan videomagnót vásárolni, amelyet itthon át lehet úgy hangolni, hogy lejátszon külföldi filmeket és a magyar TV adásokat is tudja fogni. Ezzel kapcsolatban azért volt egy kis bökkenő. Hivatalos ajándékozási okiratra volt szükségünk közjegyző által aláírva. Mikor ezt a kinti rokonoknak megemlítettük, akkor vakarták a fejüket, mert fogalmuk sem volt, hogy mi az a közjegyző, ezért elmentünk a helyi polgármesteri hivatalba, ahol a kinti rokonok (82-85 évesek) előadták, hogy ezt a magnót nekik kell ajándékozniuk és erről írás kell. A francia nyelvű okiratra kellene egy pecsét és egy aláírás. Mivel ez hét végén volt, senki nem volt a hivatalban, csak a portás, ezért a portás rövid gondolkodás után aláírta a papírt és rányomta a hivatal pecsétjét. A határon hazafelé a vámosok vakarták a fejüket, mert franciául nem tudtak és azt sem értették, hogy ki írta alá, de a pecsétet látták, ezért aztán végül átengedték a cuccot, amit egyébként vámolni kellett volna.
Ez alkalommal elmentünk Dél-Franciaországba, ahol csak pár napot töltöttünk, de ez alatt eljutottunk Monacoba, Cannesba, Saint Torpez-ba és még néhány közeli városba vonattal, Megállapítottam, hogy a világ nagyon másként működött, mint otthon Magyarországon. Ekkor már végérvényesen "világpolgár" lettem lélekben és máig azt vallom, hogy "Ember vagyok, aztán polgár, ember vagyok, aztán magyar, Itthon vagyok Európában, acsarkodik rám sok-sok agyar...".