1986 nyarán meglett az államvizsgám, megházasodtam és elmentünk nyaralni, nászútra másfél hónapra Nyugat-Európába. Sokáig kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy én munkát keressek. Már akkor is úgy voltam ezzel, hogy "mindent a maga idejében". Persze egyszer csak hazajöttünk és el kellett menni interjúkra. Voltam a József Attila Gimnáziumban - Alma Materemben -, de ott a tanáriig jutottam el és mivel senki nem foglalkozott velem - szünet volt és mindenki rohangált, ahogy ilyenkor lenni szokott - ezért kifordultam és ott hagytam őket, mondván itt nem várnak engem kitárt karokkal és kitörő örömmel. Második próbálkozásom a Petőfi Sándor Gimnázium volt, ahol eljutottam az igazgatói irodáig. Az igazgató úr minket állásra jelentkezőket körbeültetett az irodájában a tárgyalóasztalhoz és egyfajta felelés zajlott. Egymás után megkérdezett minket olyan kérdésekről, amit ilyenkor fel szokás tenni. Kissé megalázónak éreztem és úgy döntöttem, hogy ide nem fogom törni magam. Nem szerettem a versenyhelyzetet. Nem is vettek fel.
Augusztus közepén lehetett, amikor Ági hívott telefonon, hogy abban az iskolában ahol ő óraadóként tanít már egy éve keresnek egy matematika-fizika szakos tanárt és lehet, hogy számítástechnikát is kellene tanítani. Menjek el. A megbeszélt időpontban megérkeztem és fogadott Nagy Sándor az akkori igazgató. Feltette a legfontosabb kérdést:
- Tudsz-e számítástechnikát tanítani?
- Igen, persze.
Akkor már 3-4 éve programoztam kis Commodore számítógépeket. Felvettek. Én lettem a Bordás András Szakközépiskola számítástechnika felkent tanára. Persze az elején matematikát és fizikát is tanítottam, de fő feladatom a számítástechnika tanítása volt.
Egyik első élményem
A tanári éveim elején köpenyt hordtam, amit őszintén szívből gyűlöltem, ezért rövid idő után el is hagytam. Egy alkalommal matek órám volt a 123-as teremben és a szünetben még bent volt az osztályom, mert valamit magyaráztam nekik. A szabályok szerint a szünetben nem szabad bent maradni, ha a tanár kiment. Egy idősebb tanárnő berontott a terembe és elkezdte kizavarni a tanulókat velem együtt. Háttal álltam neki, nem látta, hogy nem tanuló vagyok. Megfordultam és amikor meglátta, leesett neki a tantusz és szó nélkül továbbállt.
A portás nagy úr
A számítástechnika oktatási megbízás egyúttal kihívás is volt. Valójában egy fikarcnyit sem értettem általában a számítástechnikához, ezért minden szabadidőmet az iskolában lévő Commodore-ok megismerésével töltöttem. Ez azt jelentette, hogy gyakran este 5-6 óráig bent maradtam a gépteremben és a tanári asztalon lévő számítógépet használtam.
Egyik alkalommal este 6-7 óra körül hallom ám, hogy valaki jön fel a folyosón és lekapcsolja az áramot. Felpattantam és kirohantam a folyosóra. Kiabáltam a portásnak,
- Mégis mit képzel, mit csinált, több órai munkám elszállt.
- Neki zárnia kell.
Megjegyzem, este nyolcig kellett volna nyitva hagynia az iskolát és akkor kellett volna zárnia. Annyit azért elértem, hogy legközelebb, amikor 7-kor zárni akart, akkor bejött a terembe és:
- Mi a fasz van, ma nem megyünk haza? - kérdést tette fel. Ekkor tudtam, hogy menni kell!