A szakképzés a magyar oktatás-képzés egyik sarkalatos pontja. A szakképzést az igények hozták létre korábban. Az volt a cél, hogy legyen elég szakmunkás, akik a kétkezi munkákat el tudják megfelelő minőségben végezni. Az utolsó 20 évben a szakképzés elrugaszkodott a valóságtól.
Az oktatás liberalizációja arra ösztönözte az iskolákat, hogy saját tanterveket, tananyagokat hozzanak létre és ennek kapcsán nem mindig megfelelő minőségű tananyagokat oktattak az iskolák. A liberalizáció miatt az iskolák nem mindig szabványos vagy eléggé korszerű berendezéseket és gépeket szereztek be, ráadásul a gazdasági változások odavezettek mára, hogy bizonyos szakmákban nem lehet oktatókat találni. Mindezek alapján a szakmai oktatás színvonala változó lett, semmiképpen sem lehetett általánosságban magas színvonalú szakmai oktatásról beszélni.
A 2000-es évek társadalmi változásai is olyan irányban hatottak, hogy az ifjúságnak derogált a szakma tanulása és kialakultak hiányszakmák, például a fémmegmunkálás területén is.
Más szakmák, mint például az informatikai szakmák jó része hihetetlen technológiai változáson mennek át folyamatosan, a tudásanyag 5 évente teljesen megújul, és a szakembereknek a naprakész ismeretek elsajátítása óriási feladat, az iskoláknak ezen ismeretek átadása problematikus.
Le kell szögeznem, hogy gyakran nem a tanító tanárok tudásával, lelkesedésével vagy a diákok minőségével van a baj, hanem a rossz tananyagszerkezet okozza a hatékonyság hiányát.
Az elmúlt években elindlt a szakmai képzés megújításának programja, amely először az új OKJ bevezetését, majd Budapesten, és szerte az országban Területi Integrált Szakképző Központok TISZK-ek létrehozását eredményezte.
A TISZK-eknek az a koncepciója, hogy a fenntartó, tulajdonos szakmaterületenként összevonja a különböző iskolákban meglévő eszközöket, szakembereket, azaz koncentrálja az erőforrásokat és nem engedi kialakulni párhuzamos képzéseket azonos szakmaterületeken.
Melyek a gondolat előnyei?
Nyilvánvalóan kevesebb épületet, tanár és eszköz szükséges ilyen módon, tehát költséghatékonyabb az oktatás.
Az koncentráció miatt magasabb színvonalú oktatást lehet végrehajtani így, mint korábban.
Az ipar és a kereskedelem különböző ágai jobban meg tudják fogalmazni igényeiket azzal kapcsolatban, hogy milyen tananyagot és hogyan oktasson a TISZK, mivel általában egy területen csak egy iskolát kell meggyőzni az igazukról.
A fenntartó jobban bele tud szólni abba, hogy az egyes iskolák milyen anyagot és hogyan kell tanítsanak.
Melyek a problémák?
Az intézkedések több tízezer tanár érdekeit sértették, mivel egyes iskolákban feleslegessé válnak szakmai oktatók, míg más iskolákban feleslegessé válnak közismereti tanárok. A pedagógusok eddig nem látott mértékű kényszerített mozgása indult el.
Az egyes intézményvezetők jó magyar szokás szerint foggal-körömmel ragaszkodtak korábban megszerzett eszközeikhez és az esetek jelentős részében a szakmai eszközök végül is nem állnak rendelkezésre a TISZK-ekben, mégis újakat kell beszerezni. Ez persze odavezetett, hogy a TISZK-ek tényleg új eszközökkel lettek felszerelve, de ez rengeteg pénzbe került.
A TISZK-ek óriási szakképző központként valójában a korábbi koedukált oktatás helyett újra egynemű diákokat tanító intézményekké válnak, mivel kevés olyan szakma van, amelyet mind a két nem képviselői gyakorolnak. Köztudott, hogy az ilyen egynemű osztályokban az osztályközösség tagjainak viselkedése deviánsabb, mint a koedukált közösségek tagjaié. Az 1960-as években vált általánossá a koedukált oktatás, vagyis visszatértünk erre a pontra.
A legfontosabb probléma a diákság minősége. Szerintem ez óriási, szinte megoldhatatlan probléma. A diákság az elmúlt húsz év alatt gyökeres változáson ment keresztül.
A mai diákok teljesen racionálisak a világ dolgaival kapcsolatban, másrészt irracionálisak. Csak azt hajlandók tanulni, ami nekik fontos, de valójában azt sem. Bizonyos szakmák anyagi elismertségük ellenére hiányszakmák, mert a diákok egyszerűen nem akarják tanulni, más szakmák pedig túltelítettek, holott nem biztosítják a megélhetést.
A középiskolás korosztály tisztelt képviselői sokszor írni és olvasni sem tanulnak meg az általános iskolában.
Hogyan képzelem el a problémák megoldását?
Differenciált bérezés - A problémák egy része megoldódik magától. A pedagógusok csak beilleszkednek az új környezetükbe, sokan elhagyják a pályát, mások megmaradnak. A magasan kvalifikált, bizonyítottan jó oktatókat mindenképpen megtartanám, anyagilag ösztönözném, sőt továbbképezném, azaz a humán erőforrás menedzsment rendkívül fontos. A jó szakembereket bűn kiengedni az intézményből és a pályáról. Általában is igaz, hogy az intézmény céljait világosan megfogalmazva a jutalmaznám az intézmény céljainak megfelelő munkát végző dolgozókat.
A TISZK-ek erőforrásaikat ne csak a középiskolás diákok kiszolgálására fordítsák, hanem cégek részére végezzenek béroktatásokat is, és az ilyenekbe kapcsolódhassanak be mindazok a tanárok, oktatók, akik valamilyen területen képesek magas színvonalon oktatni.
A TISZK-ek olyan szakmai területeken működjenek, amely kapcsán a koedukáció megvalósul.
A tankötelezettség korhatárát vissza kellene állítani a 16 évre, mivel a 16-18 éves korosztály jelentős része nem hajlandó tanulni. Számukra a tankötelezettség teljesítése csak plusz gondot okoz iskolafenntartónak, önkormányzatnak is. Az ilyen diákok gyakran eleve nem is végzik el az iskoláikat és ha el is végzik valahogy a tudásuk nem lesz piacképes.
Vissza kellene állítani széles körben az ösztöndíjak rendszerét, amelyet azok a cégek finanszíroznának, akik megrendelik az oktatást. Az ösztöndíj a diáknak járna. Ez motiválná őket a tanulásra.
A diákok számára perspektívát kell nyújtani. Az adott képzés elvégzésével milyen kilátásaik lesznek a további életükre.
Az új képzések kidolgozásába bevonnám a tanárokat is és folyamatosan karbantartanám az oktatás tudásbázisát. Az informatikai eszközök elterjedésével az oktatási anyagok létrehozása, azok karbantartása megoldható feladat.
A szakmai oktatásnak az alapja a gyakorlat. A gyakorlati oktatás alapja az, hogy a tanár egyénileg is foglalkozik a tanulócsoport minden egyes diákjával. Jelenleg olyan osztálylétszámok alakulnak ki egyes osztályokban, amelyek a személyes kontaktust lehetetlenné teszik. Mindenképpen meg kell valósulnia az egy diák - egy eszköz elvnek, amely során a gyakorlaton minden diák a saját eszközével dolgozhat, amit azután természetesen felelősséggel is kezel.
A fenti gondolatokon kívül mindenféleképpen a diákokat meg kell tanítani az adott szakmában való létezés elemeire, tehát kirándulások, szakmai kiállítások, gyárlátogatás, üzemlátogatás. Ezeknek a fogalmaknak vissza kellene adni a régi jelentésüket.