Ifjú koromban is szerettem volna síelni, mert az olyan jó.
1987-88 tájékán adódott először alkalmam síelésre. Az első alkalommal Sátoraljaújhelyen voltunk egy hétvégén síelni az iskolámmal. A szállás egy iskolában és a Zempléni hegységben közel a szlovák határhoz csúszkáltam két napig. Mai szemmel az éppen zöld vagy világoskék pálya volt és összesen 2-300 méter hosszú. Sílift nem volt. Arra jó volt ez a két nap, hogy megéreztem milyen is a síbakancs a lábamon. Valamennyire ügyes voltam.
Ugyanezen a télen felbuzdulva az addigi sikereimen az iskolával elmentünk a Magas Tátrába. Rózsahegyen egy iskolában laktunk és a Chopok-ot céloztuk meg síterepnek. Nap közben a kevésbé meredek részen csúszkáltam nem túl nagy sikerrel. Mivel mindenki jobban síelt nálam, ezért a többiekkel csak néha találkoztam. A nap utolsó csúszása azonban emlékezetes maradt számomra. Délután 3 óra körül a társaság megkérdezte, hogy nem akarok-e felmenni velük a felső pályákra. Én ráálltam. Arra emlékszem az idő távlatából, hogy amikor kiszálltam a csúcs közelében, akkor mérhetetlen mélységet éreztem a lábam alatt. Buckás pálya volt. A többiek elindultak lefelé, azzal, hogy menjek utánuk. Ez a lesiklás körülbelül egy órán át tartott, mivel a buckák miatt minden második-harmadik kanyarban estem egyet - hol kisebbet, hol nagyobbat. Mire leértem teljesen elfáradtam, de nekem kellett hazafelé vezetnem. Emlékezetes dolog volt...